2005.07.28. - KwishFragland értékelésA Fragland is lehozott egy értékelést a játékról. Nem lóg ki az átlag közül. Nincsenek túlságosan elragadtatva a dologtól, de keményen díjazzák a poénokat és a hangokat. Az összesített végeredmény: 69%
A első The Bard's Tale megjelenése (valamint a két folytatás) behelyezhető abba a sorba, melyet a Wizardry és a Might &Magic sorozat hozott létre (első személyes nézet, csapat alap dungeon mászkálás). A remake valahogy más játék lett. A felülnézetes konzol akció RPG, mely most átkerült PCre is, nem igazán az a játék, melyért a valódi rajongók életüket is adnák. Meglehetősen fura, hogy a fejlesztők a sorozat modern interpretációjának nevezik. Mindegy, ezzel nem érdemes foglalkozni, van más dolog is, amit miatt érdemes ezt a játékot megvenni, amellett, hogy egy ún. remake-ről van szó. A The Bard's Tale rendkívül egyszerű játék-működéssel és szabályokkal bír. A valós időben harcolsz és közben tapasztalati pontokat kapsz, melyek aztán lehetővé teszik a szintlépést. Minden egyes szinten kapsz két pontot, melyet a képességeidre költhetsz el (a képességek maximális értéke 20 lehet). Minden második szinten választhatsz egy ún. tehetséget ("talent"), egy különleges akciót, mely segítségedre lehet a sok harc során. Ha felveszel valami zsákmányt, minden azonnal átkonvertálódik pénzre. Csak a fegyverek jelentenek ez alól kivételt, de mihelyst találsz egy erősebb fegyvert (pl. egy erősebb kétkezes kardot annál, amit használsz), az épp birtokodban levő fegyver eltűnik. Így az inventory gyakorlatilag csak a legerősebb talált/vásárolt fegyverek és páncélok tárolására szolgál. Vannak a játékban különleges tárgyak is ("token"), melyek fejleszthetik a képességeidet. Vannak időszakos bonuszok is, melyet a helyi kocsmákban csapolt különféle sörökkel nyersz el. Miközben küldetéseket oldasz meg, hozzáféréseket nyersz a dallamokhoz, és ezek fejlettebb verzióihoz. Ezek lényegében olyan társak, melyeket a hangszered segítségével idézhetsz meg. Ilyenek például a rohamozó Behemót, vagy a hasznos kis Fénytündér (mely lebénítja a közelben található ellenfeleket), vagy az Igéző, aki életre keltheti az elesett, megidézett lényeket. A játék eladhatóságát kétségkívül leginkább a sok vicc támasztja alá, egyszerűen nem lehet meg nélkülük egyetlen egy jelenet sem. Persze nem mindegyikük működik teljesen tökéletesen, de az esetek túlnyomó részében azért állnak a poénok. Még a játék legvégén is - ahol három eltérő befejezést kínálnak fel - érdemes megkérdezni megidézett társainkat, némi tanácsért (ez az első alkalom a játékban, mikor egy párbeszédben ezek mondanak is valamit) és érdemes újra végigpróbálgatni az összes lehetséges dallamot (vagyis megidézni mindenkit). Ez a játék sohasem komoly, a párbeszédek is nagyon sok poént tartalmaznak, bár őszintén szólva én legjobban a gonosz, komisz NPCket élveztem. Az elragadóan arrogáns és sznob boltos, az őrült hentes, aki a nagymamájának néz, az őrült duó, akik benne lehetnének a Hallo, Hallo sorozatban... igen szórakoztató cucc és talán már ezek miatt önmagában megérné megvenni a játékot, ha nem lenne ott az a töménytelen, unalmas pálya, ugyanazokkal az ellenfelekkel melyeken keresztül kell jutnod, csak hogy hozzáférj a következő vicces pillanathoz. Hát igen, harci területek ugyanazokkal a csapdákkal, ellenségekkel teli útvesztők, és egyáltalán nincs semmilyen rejtvény sem. Semmi sem véletlenszerűen generált, így a szörnyek mindig ugyanazon helyek körül bóklásznak, és néhány kellemes kis csavartól eltekintve, nem igazán jó időtöltés az embernek. Végigrohanni szintén nem tanácsos, mivel ha nem fedezed fel a labirintus minden kis szegletét, nem találod meg az extra (néha ráadásul szükséges) cuccokat, mint például az új dallamokat, tokeneket, vagy mellékküldetéseket. Az ellenfelek mindenben passzolnak ahhoz a területhez, melyet éppen felfedezel, de mégis van egy olyan érzése az embernek, hogy némelyikük egyszerűen ugyanaz az alapmodell, csak egy másik skin van rajtuk. Az intelligenciájuk gyakorlatilag nem is létezik, nem üldöznek túl sokáig, és csak a Finfolk az, amely véletlenszerűen utánad szalad egy bizonyos távolságra. Aztán egyszer volt egy olyan főellenfél is (bár már nem tudom hol), ami igazán nagy fejfájást okozott. Némelyikük több próbálkozást is igényelt, de meglehetősen könnyen rájön az ember, hogy hasonló támadás működik ellenük is, mint amit használnak. Az egész csak annak a kérdése, hogy az ember a megfelelő idézést válassza ki. Mikor az ember már a játék 2/3-át kivégezte, még ez utóbbira sincs szükség, mivel van néhány blokkoló készség, s ezt követően már teljes erőbedobással az ellenfél megsemmisítésére lehet koncentrálni. Ekkor már az idézések egyszerűen csak meggyorsítják a folyamatot. Ha meg bajba kerülsz, akkor ott van a Caleigh ereklye, mely visszahozza a teljes életerőt. Ha mást se csinálsz, és ha van elég adder köved (ami egyáltalán nem egy nagy ritkaság), mindig használhatod ezt az életmentő trükköt, egyszerűen az "R" gyorsbillentyű lenyomásával (ennek köszönhetően aztán egy rövid lelőhetetlen animáció végignézése után gyakorlatilag elpusztíthatatlan leszel). Vannak más ereklyék is, melyek meghatározott főellenfelektől gyűjthetőek össze. Ez az egész még inkább legyőzhetetlenné teszi a karaktert, s így még több ok van arra, hogy az ember unatkozni kezdjen. A történet kissé előre látható, lineáris és épp olyan klisé, mint amit az ilyen jellegű játékoknál kap az ember. Feltehetőleg épp ez volt a szándék is, de ez nem igazán ad kedvet ahhoz, hogy az ember mégegyszer végigvigye a játékot. Igaz, van néhány csavar, attól függően, hogy a kedves, vagy a piszok válaszokat választod a beszélgetés során, de az ilyesféle, időről időre feltűnő dupla lehetőségek egyedül nem igazán feledtetik azt az unalmas harcot, ami megint át kéne esni. És mikor elérted a játék végét, gyakorlatilag láttad az összes idéző dallamot, a legtöbb tokent és tehetséget, és maximáltad a legtöbb képességedet. Az NPCkel folytatott párbeszédek meglehetősen passzív folyamatok a játékos számára, mivel csak a kedves/piszok párok segítségével lehet valamennyire személyre szabottan vinni a beszélgetést. Ez amolyan "ülj le, és élvezd" életérzés. A világtérkép először próbálja a nem-lineáris játékmenet illúzióját kelteni, de - jóval hamarabb, mintsem azt el lehetne fogadni - az ember beragad egy olyan útvonalba, ahol még arra sincs lehetőség, hogy az visszatérjünk a korábban már látott helyekre. Csak szinte a végső összecsapás előtt lesz arra lehetőség, hogy az ember viszontlássa kalandozásai helyszínét, bár már egy megváltozott (értsd: elpusztított) formában. Ezen a világtérképen a veszélyes összecsapások sem mások, mint egyszerű, időt rabló akadályok. A játékot én kicsit kevesebb mint 16 óra alatt fejeztem be, miközben megpróbáltam befejezni minden küldetést, és megpróbáltam felderíteni a játékvilág minden szegletét. Ha még ehhez hozzáadunk egy órát az ismételt próbálkozások, és az újratöltések miatt, még akkor sem kapunk egy igazán meggyőző játékhosszúságot, még egy "extra könnyű" akció RPG esetében sem. Bár a befejezést követően nem vágytam már több helyszínre, csak több poénra. A művészeti elemek, a (z alacsony felbontású) mozik és a dalok szintén elérhetőek mind. Bár olvastam már cikkekben, hogy az eredeti The Bard's Tale játékokat is adták ehhez a verzióhoz, ennek semmi nyomát nem találtam az európai verzióban (és az enyém is ilyen volt). A fejlesztőknek nem állt szándékában lenyűgözni minket a grafikával sem. A 3D engine épp elég vizuális effektet produkál, de nincs semmi különös ezek között, a modellek részletezettsége éppen csak megfelelő, de sajnos ugyanezt a befejezettség érzést a környezeti elemek már nem tükrözik. A felülnézeti látószög miatt az ember először úgy érzi, mintha kimaradna valamiből, de aztán hozzá lehet szokni. A The Bard's Tale elég stabil darab. Az egyetlen idegesítő dolog a hatalmas mennyiségű töltő képernyő volt. És csak egyetlen egyszer tapasztaltam hibát, mikor a hang elszállt. A rendszer követelmények egyáltalán nem magasak. Ámbár... a már említett rövid életciklusra tekintettel szinte hihetetlen, hogy a játéknak 8 GB szabad helyre van szüksége (a hang közel 4 GB, míg a helyszínek közel 3 GB-ot foglalnak le). Meglehetősen fura fájl formátumot használtak a fejlesztők, de ez lehet, hogy csak a konzol átiratnak köszönhető. De ezt a méretet okozhatja a sok lokalizált cucc is, ami automatikusan installálásra kerül. Van háttérzaj, környezeti hang, de semmi említésre méltó. Nem igazán hallottam zenét sem (a főtémán és a dalokon kívül). Mégis, az audio rész sokkal jobban sikerült a kiváló szinkronok miatt. Nagyon sok beszélgetés van a játékban, és igazán élmény hallgatni a különböző színészeket. Észre lehet venni, hogy néhány teljesen eltérő NPC ugyanazon (vagy egy kicsit elváltoztatott) hangon szólal meg, de ez nem teszi tönkre a hangulatot. A másik nagyszerű kiegészítést adják a dalok, röhejes, mennyire bátorítanak az önálló éneklésre. A The Bard's Tale tekinthető eddig az év legszórakoztatóbb játékának, és igen sok idő eltelt azóta, mikor egy játék engem így megnevetett. Épp emiatt kellemetlen, hogy a játékmenet nem sikerült olyan jól. Már eddig is (túl) sok akció RPGt láttunk, melyek többsége jóval gazdagabb volt a lehetőségekben, tovább tartott, és nagyobb kihívást is jelentett, mint amit itt most az InXile Entertainment kínál nekünk. Attól tartok, itt most valaki megfeledkezett arról, hogy egy mulatságos darabnál több kell ahhoz, hogy valaki igazán kielégítő játékélményt nyújtson. De én még mindig jól szórakoztam vele, és az árára tekintettel nem mondhatnám, hogy olyan hiba megvenni. Próbáljátok ki, ha ki vagytok éhezve egy jó poénra, és ha nem vártok el túl sokat az akció mélységétől és lehetőségeitől, valamint a tárgykeresős résztől. Értékelés
Forrás: Fragland |
Előnyök
Hátrányok