Főoldal
Bard's tale
Dragon Age
Gothic 3
KotOR
KotOR 2
Kult
Lionheart
NWN 2
The Fall
The Roots
The Witcher
Titan Quest
ToEE
Általános
Jellemzők
Ez-meg-az
Vasigény

Játékvilág
Életrajz
Karakter
Idézés
Ereklyék

Háttérinfók
Értékelések
Előzetesek

Galéria
Screens

2005.06.09. - Kwish

TeamXbox értékelés / Xbox

A TeamXbox értékelés még tavaly lehozott egy értékelést a játék Xbox verziójáról (7,7/10)... mivel igen alapos munka, úgy gondoltam, tájékoztatásképp szemezgetek belőle. Aztán persze lassan itt a PC verzió, és akkor majd meglássuk a dolgot...

Játékmenet: 7,5
Az egyszerűsített RPG és az akció H&S elemek kombinálása egy elég tűrhető játékélményt eredményez. A harcrendszer egy kissé lassan válaszol és az idézési funkciókkal sem olyan jó dolgozni. Elsődlegesen a történet és a forgatókönyv az, amit miatt érdemes belevágni.

Grafika: 8,0
A The Bard’s Tale megmutatja, hogy a Snowblind engineben még mindig van egy kis élet. A környezet igen szépen részletezett és csaknem fotorealisztikis. A karakter modellek kellemesen változatosak, de a mozdulataik némelyike fura, kaotikus, különösen az átvezető képsorok alatt.

Audio: 8,8
Fantasztikus szinkron, ami nagyon mulatságos, s igazán segít előre vinni a történetet. A hang effektusok a szokásosak, s bár a hanganyag egész megbízható, a váltásoknál túlságosan változékony, csapongó.

Élettartam: 7,5
Szigorúan csak single-player játék, melyet olyan 20 óra alatt lehet kivégezni. Az akció-RPG stílust tekintve még akár hosszúnak is nevezhetjük, viszont nem sok oka van az embernek még egyszer végigjátszani.

Újítás: 6,80
Bár a játék gyökeresen más megközelítésben ábrázolja a főkaraktert és egyedi történettel is rendelkezik, az általában vett játékmenet nagyon hasonló azon játékokéhoz, melyekből a The Bard's Tale megpróbál viccet csinálni.

Összességében: 7,7
NEM átlagérték!


Játékmenet szemezgetések...
A játék meglehetősen érdekes megközelítést választ a főkarakter útját illetően. Ahelyett, hogy valami nemes lovagot állítana a középpontba, kinek dicső tetteit és kalandjait széles földön ismerik, egy antihőst kap a játékos, aki inkább átlagembernek tekinthető, s igen kedveli az alkoholt, a nőket, s hajlamos élesen kritizálni mindent és mindenkit. A Bárdot - mint a játék során megtudjuk - nem igazán érdekli a világ megmentése, hacsak nem jár érte megfelelő fizetség.

A játék folyamatosan cikizi az akció-RPGket... Aki játszott már BG-vel, az bizonyára tudja, hogy milyen fontos volt a játék elején a hordók szétverése, valamint a patkányok gyilkolászása. Kifigurázva a stílust, a Bárd a kalandjait egy piszkos alagsorban kezdi, de ahelyett, hogy aprócska rágcsálókkal küzdene meg, egy óriási, tüzet-lehelő patkánnyal találja magát szembe. Mivel nem akar roston sülni, a Bárd visszamenekül az ivóba, ahol aztán jól kiröhögik a helybéli látogatók.

A The Bard’s Tale legnagyobb vonzereje (és nyilvánvaló, hogy a fejlesztők is ennek szánták a legnagyobb figyelmet) kétségkívül a történet és párbeszédek. A forgatókönyv az elejétől a végéig igazi kincs, s igen széles választékát mutatja fel úgy általában véve a videojátékok kifigurázásának (bár van benne néhány homályos utalás is). A szinkron olyan nagyágyúkkal egészíti ki a forgatókönyvet, mint Cary Elwes (ő a Bárd) és Tony Jay (aki a narrátornak kölcsönözte hangját). Mindketten pompásan alakítanak, s jó néhány röhögésre adnak majd lehetőséget a játék során.

Bárcsak a játék többi része is akkora figyelmet kapott volna, mint a forgatókönyv. Nem telik el sok idő, s több hiba is felüti a fejét. A leglátványosabb ezek közül talán a harc rendszer, amely - bár meglehetősen egyszerű - szemmel láthatólag igen erősen támogatja az ellenfeleket... legalábbis a játék elején. Az ellenségek gyakorlatilag ellepik a játékost. A legtöbb esetben körbevesznek, és a legjobb megoldás a menekülés, illetve hogy ezt követően a Bárd egyenként vadássza le ellenségeit. Az irányítás meglehetősen egyszerű, a bal klikkel kell irányítani a Bárdot, míg a jobb klikk az izometrikus nézőpontot, vagy a világtérkép beosztását kezeli. A rendszer leginkább egyedi vonásának a Bárd által elsajátítható idézéseket lehet tekintetni. Ez egyszerre áldás és átok, mivel a rendszer ugyan működik, de néha teljesen nehézkes a használata. Minél jobb a Bárd ritmus érzéke, annál erősebb lehet a segítségként megidézett teremtmény. A legnagyobb probléma azonban az, hogy az akció nem áll meg addig, amíg az ember az idézés kapcsán megpróbál eligazodni a kezelésben, így a legtöbb csata a fuás-idézés-támadás taktikában merül ki. És egyszerűen nem érdemes egyedül megpróbálkozni az ellenfelekkel, mert az ember csak arra jön rá, hogy nem boldogul a dologgal. A közelharci támadás hasznosnak bizonyult (sokkal inkább, mint a távolsági támadás), de úgy tűnik, minden akció egy kis késéssel következik csak be (ahhoz képest, mikor megnyomja az ember a szükséges gombokat). Tekintettel arra, hogy ellenfelek nem szenvednek hasonló betegségben, elég nagy mértékben kell az idézett lényekre támaszkodni a harc során.

A játék másik nagy hátulütője az a mód, ahogy a karakter visszanyeri egészségét. Nincsenek a játékban gyógyító italok, hanem meg kell idézni egy szellemet, hogy segítsen neked. Ez ahhoz hasonlóan történik, ahogy a lényeket is megidézi az ember, de a folyamat még több időbe kerül, s arra kényszerítik az embert, hogy mindig végignézzen egy rövidebb átvezető képsort. Tekintettel arra, hogy az akció ugyanakkor pörgős és gyors, sokkal jobbnak tűnik pl. a BG gyógyító rendszere, amelyben fontos szerepet kapnak a gyógyitalok.

Azok számára, akik elsősorban h&s játékot keresnek némi RPG beütéssel a The Bard’s Tale nagyon jó választás lehet. A játék RPG jellemzői egy kissé háttérbe szorulnak. A játék leragad a szokásos egészség, mana és tapasztalati pont rendszernél, mely már más RPGkből ismert, s a Bárd hat olyan alaptulajdonsággal rendelkezik, melyet szintlépéseknél javíthat. A játék során számos ún. tehetséget (talent) lehet megtanulni, melyek javítják a Bárd hatékonyságát a küldetések során, ilyen pl. a két?kezes harcmodor és a Blade Dash nevű dolog. A dallamokat - melyek lényegében a mágiával egyenértékű szerepet játszanak - a játék során szerezheti meg a karakter, s folyamatosan bővítik a repertoárt. A felszerelési tárgyakat a különféle boltokban vásárolhatja meg az ember (a játék egyik sajátossága, hogy az ellenfeleken található tárgyakat rögtön ezüstté konvertálja a program). Attól függően, hogy valaki mennyire szereti az RPGkben a tárgyakkal való foglalatoskodást ezt a jellemzőt negatívan vagy pozitívan is értékelheti. Személy szerint én túlságosan leegyszerűsítőnek éreztem, s véleményem szerint igen sokat elvesz az RPG érzésből...

A párbeszéd rendszer szintén elég könnyen elsajátítható, mivel elsődlegesen kétféle lehetőséget kap az ember (egy kedveset és egy cinikust), bár ezek eredménye meglehetősen zavaró. Rendszerint mindegy, hogy a Bárd milyen válasz mellett dönt, a felelet szinte mindig durva és szarkasztikus lesz. A legtöbb esetben ez nem igazán befolyásolja a játékot úgy általában véve (eltekintve talán a karakterek eltérő reakciójától), de van néhány olyan alkalom, mikor a szélsőséges gonoszkodás valamilyen hatást gyakorol a későbbi játékra.

Az általános játékmenettel kapcsolatos benyomások
A The Bard’s Tale kétségkívül saját stílust teremt, de elsődlegesen az a probléma vele, hogy nem igazán lehet eldönteni, hogy milyen játék is igazán. A harcrendszer túlságosan is darabos ahhoz, hogy teljesen akció játéknak lehessen tekinteni, míg az RPG elemek túlságosan egyszerűek ahhoz, hogy igazi RPGnek lehessen hívni. A sztori fantasztikus és hihetetlenül magas szintűek a párbeszédek is... no de milyen áron? A játékosok legtöbbje nagyon lassúnak tartja majd a játék elejét, s nem vagyok benne biztos, hogy a vicces szójátékok, beszólások fenntartják addig a játékosok figyelmét, míg a játék későbbi részében találnak maguknak valami érdekeset. Ez kizárólagosan csak egyjátékos hancúr, és érdemes ezt is észben tartani.

Grafika
A Snowblind engine korához képest még mindig elég kellemes kis környezetet képes megjeleníteni.A környezet bőségesen részletezett, de olyannyira, hogy néha már fotorealisztikusnak tűnik a kép. A karakterek igen változatosak, s ráadásul érdekes látványt is nyújtanak. A szimulált fény nagyon szép s több kellemes effekttel is találkozhatunk a játék során. A kamera szinte mindenhonnan képes belátni a teret, bár előfordulhat, hogy valami magas fa, vagy épület takarja a látnivalót, függetlenül a forgatástól. Az átvezető animációk ugyanakkor inkább csúnyák, a karakter modellek nagyon darabosan és valahogy valószerűtlenül mozognak, bár a párbeszédek humora valamennyire feledteti ezt a látványt. A The Bard’s Tale semmiképp sem egy vizuális csoda, viszont van néhány jó eleme ebből a szempontból.

Audio
(Csak röviden) A The Bard’s Tale egyike a legjobb szinkronnal rendelkező játékoknak. A hangeffektek megfelelnek a szokásosnak. Mondhatni, hogy ez az audio anyag az, ami összetartja a játékot.

Összegzés
Igen nagy várakozásokkal néztem a The Bard’s Tale új feldolgozása elé, s bár várakozásaim a történet és a főkarakter megközelítésében nem okoztak csalódást, ugyanez már nem mondható el az általános játékmenetről. A lassú és ismétlődő harcrendszer, valamint az RPG elemek leegyszerűsítése megválaszolatlanul hagyja azt a kérdést, hogy végül is milyen játék is a The Bard’s Tale. Nagyon sok röhejes mozzanat van benne, de néha már a játék kárára mennek azok a poénok, melyeket a stílus kifigurázására találtak ki. Közel 20 órás a játékidő, de ez csak szimpla kis single-player kaland, s nem igazán van ok arra, hogy az ember mégegyszer nekifogjon. A BG és az akció RPGk kedvelőinek minden további kérdés nélkül ki kell próbálni, a többieknek esetleg érdemes várni egy kis árcsökkenésre.

Szerző: Rob Semsey - "Horus"
Forrás: TeamXbox értékelés


(Vissza)